Majercsik Jojó beszéde a 28. Budapest Pride Fesztivál megnyitóján
Forrás: Szivárvány Misszió Alapítvány · Eredeti cikk a forrásoldalon
Azt mondják, a történetmesélésnek ereje van. És történetek is vesznek minket körül mindenhol. A kisgyerekek jó esetben tanulsággal bíró meséken keresztül térképezik fel a körülöttük lévő, még sok részletében számukra ismeretlen világot. És nap mint nap mi felnőttek is a velünk megesett sztorikon keresztül kapcsolódunk egymáshoz, kerülünk közelebb egymás tapasztalataihoz, ismerjük meg egymás világlátását. Mások és a magunk történeteiből épülünk, és néha más-más előjellel, de tanulunk belőlük. Aztán itt vannak a filmek, regények, novellák és a drámák, amiknek a jó része történeteken keresztül szólít meg minket, sőt, ma már a velünk mindent megvásároltatni akaró márkák is a történetmesélés eszközéhez nyúlnak, már nem elég elmondani, hogy lágyan kenhető a vaj vagy eltünteti a korpát a hajunkból a sampon, egy egész élményt kell átadni egy történet keretében.
Mert mind ismerjük a történetek felépítését és logikáját. Mert elsöprő hatással bírnak.
Próbáljuk ki itt és most együtt, valóban tud-e általános érvényű lenni néhány személyes történetmorzsa.
Emlékszem, amikor 4-5 évesen a Trabant hátsó ülésén megfogalmaztam egy építkezés mellett elhaladva, hogy én bizony darukezelő leszek, ha nagy leszek. Vagánynak tartottak kicsinek, de ez talán túlment azokon a határokon, amiket egy felnövekvő lány a családom fogalma szerint átléphetett. Pedig ki tudja, egy kis bátorítás hova vezetett volna. Ugyan lehet, hogy nem munkaruhába és a magasba, de talán előbb hiszem el azt, hogy én is képes lehetek, hogy nekem is járhat, hogy én is elmondhatom…
Emlékszem, óvodásként rajongtam a hajpántokért, mindenféle színűt és anyagút viseltem. Ám egyszer egy családtagom megjegyezte: „Ne hordj már hajpántot, úgy nézel ki, mint egy cigány lány”. Akkor még nem tudtam, hogy egy ilyen megjegyzés hogyan képes elvetni bennünk a rasszizmus magjait azon túl, hogy kikezdi egy kisgyerek önbizalmát.
Emlékszem, 1997-ben tetszett meg az első lány. Az osztálytársam, akire addig úgy fel sem figyeltem, egyik nap egész más külsővel robbant be az osztályterembe. Napokig ábrándoztam róla, a szőke tincseiről, hogy felmegyünk hozzájuk, és a szobájában talán titkon még össze is ér a szánk. Akkor ez bent ragadt a képzelődés fiókjában. Nem volt kivel beszélni erről. Az a cserfes kislány, aki voltam, akkor még nem is tudta, hogy erről miért nem beszél olyan természetességgel és vehemenciával, ahogy azt minden mással kapcsolatban megtette.
Emlékszem, amikor 2006-ban már néhány hónapja jártam az akkori fiúmmal, az anyám mondta, hogy vegyek most már fel szoknyát, hogy a srác szülei lássák, hogy vannak lábaim. Felháborodtam, és persze fittyet hánytam rá, de azért rosszul esett.
Emlékszem az elégedetlenkedő megjegyzésre, amire felkaptam a fülemet néhány évvel később, amikor először felnyírtam a hajamat: „Te is már csak lányokkal fogsz ismerkedni.”
A rendreutasítások, a minősítgetések, az elhallgatások, a tiltások.
De akkor már rég nem számított, mert volt miből építkeznem. Mert mindezekkel párhuzamosan a nagynéném által más ivódott belém.
Alig tudtam beszélni, amikor játékosan megtanította nekem Ferihegyen, mit kell tennem, ha elveszítjük egymást egy forgalmas helyen. Később pedig elcibált magával bankba, bíróságra, önkormányzatba, orvoshoz és postára, és megmutatta, hogyan kell reklamálni és rákérdezni. Unalmas volt és piszkosul kínos, de ma ebből is építkezem. Erőt adott és eszközöket.
Nem a világ legnagyobb drámái ezek, de némelyikük nyomot hagy. Évtizedekre. Valami mélyen berögzül belőlük. Ezeket vagy elnyomjuk jó mélyen, vagy belesimulunk, vagy igyekszünk felülkerekedni rajtuk, vagy éppenséggel erőt adnak a kitartáshoz és az ellenálláshoz.
A szemelyes politikai, megtanultuk a feminizmusból. És higgyétek el, minden apró gesztus számít. Akár egy becsmérlő pillantás. Egy negatív megjegyzés. Vagy éppen egy megjegyzés hiánya, a fojtogató csend. És akár egy balul elsült megfogalmazás. Bizony, nem csupán nyugati hóbort ám a PC, a politikai korrektség kívánalma. Egyszerűen ennyi lapul mögötte: ne bánts meg másokat, ne okozz sebeket vagy ne tépj fel régi sebeket, ha nem muszáj.
Figyeljetek másokra, és figyeljetek magatokra, figyeljetek a mimikátokra, a szóhasználatotokra és a szavaitokra érkező reakciókra. Figyeljünk egymásra!
Mert vannak, akiktől erre nem számíthatunk. Mert suttyomban, amikor egy világjárványra kellett volna a rogyadozó magyar egészségügyet felkészíteni, inkább salátatörvénybe csomagolva tiltották be a transznemű emberek számára a jogi nem- és névváltoztatást.
Még fel sem ocsúdtunk, és ellehetetlenítették az egyedülállók, és így az azonos nemű párok számára is az örökbefogadást.
Hatalmasra duzzasztott, ijedt emojival hergeltek ellenünk az évek óta a köztereket megmételyező kék plakátokon.
Majd a propagandatörvénnyel akartak minket kiradírozni a filmekből, a színdarabokból és a könyvekből, és a jövő generációjából pedig mindennemű nyitottság írmagját ki akarták irtani az elhallgattatással.
Mert egymás besúgóivá akarnának silányítani minket.
Mert no woke zone-ba zárkóznak, és ahelyett, hogy kinyitnák a szemüket, felébrednének, és a 21. század valóságára, a magyar emberek szükségleteire szabnák a törvénykezést, inkább az EU-ban a nemzetek lerombolására kifejlesztett biológiai fegyverről halucinálnak, mint a helyes választ nem tudó ChatGPT.
Csak épp míg annak a félrebeszélése eddig nem került emberek életébe, nem nyomorította meg százezrek mindennapjait és nem lehetetlenítette el az álmaikat, addig ők – mivel nekik csukva a szemük a világra – nem látják, hogy a fegyverek nem Brüsszelben ropognak, hanem a barátjuknak fogadott diktátor bombázza több mint egy éve a szomszédos Ukrajnát.
Ők pedig ahelyett, hogy a biztonságos mindennapjainkért dolgoznának, feltalálják a gyermekvédelmi könnygázt, szegénységbe és tudatlanságba taszítják a tömegeket, és azon törik a fejüket, hogyan szíthatnak még nagyobb gyűlöletet az LMBTQ-közösség ellen.
Pedig annyiféleképpen lehet elmesélni, hogy ami eltér, az nem okvetlenül rossz. Hogy amit nem értünk vagy amivel nem értünk egyet, az nem feltétlenül jelent veszélyt.
El lehet mesélni, milyen a szabad, egyenlő, színes és biztonságos társadalom.
Le lehet írni. El lehet énekelni. Fel lehet vonultatni. Le lehet filmezni. Le lehet fotózni. El lehet táncolni. Le lehet rajzolni. Meg lehet érte küzdeni.
Mi a Budapest Pride-nál azért dolgozunk egész évben, hogy ezek minél gyakrabban megtörténjenek es minél többetekhez eljussanak.
Ne hagyjuk, hogy beleköpjenek a levesünkbe, hogy elvegyék azt az örömet, amit ma este, az egy hónapos Budapest Pride Közösségi Fesztivál nyitó estjén érzünk. Ez az öröm töltse meg a szívünket.
De ne értsetek félre, a dühöt se hagyjuk el, merítsünk belőle erőt, ez legyen a motor a tetteinkhez. Tegyünk érte minden nap, hogy az elkövetkező éveink és évtizedeink szabadabban teljenek. Te, te, és te is ott a sokadik sorban.
Vedd vissza, amit elvettek tőled! Vedd vissza, ami a tiéd sem lehetett. Vedd vissza a vágyaidat! Vedd vissza a jövőd!
Ne dugd homokba a fejedet, állj ellent és állj ki a jogaidért, az álmaidért, a terveidért, a jövődért! És álljunk ki egymásért!



