FILÓ MANYI KÖSZÖNŐBESZÉDE A 29. BUDAPEST PRIDE FESZTIVÁL MEGNYITÓJÁN

2024. 06. 16.

Forrás: Szivárvány Misszió Alapítvány · Eredeti cikk a forrásoldalon

A 2024-es Háttér-díjat egyik szervezőnk, Filó Manyi kapta, akinek a köszönőbeszédét változtatás nélkül alább közöljük:

Hosszú ideig gondolkodtam, hogy miről beszéljek ma este, és végül arra jutottam, hogy a kettősségekről szeretnék szólni. 

Az elmúlt két hónapom az Elfogy a levegő című remek magyar film második része is lehetett volna, mert kísértetiesen hasonló dolgok történtek meg velem – azonban úgy döntöttem, hogy a részletekbe nem szeretnék belemenni, mert ennek most nincs itt a helye. Ez abban a tekintetben releváns, hogy elképesztő magasságokat és mélységeket élek meg évek óta amiatt – és éppen ebben a pillanatban is –, hogy egyes emberek úgy döntenek, hogy díjra vagyok méltó, és elismerik az LMBTQ közösségért végzett tevékenységemet, ezzel szemben mások rosszallóan néznek rám, megjegyzéseket tesznek a hátam mögött, arra kérnek, hogy titkoljam ezt el, vagy akár kifejezetten meghurcolnak miatta, mintha bűnt követnék el. Ez a két szélsőséges megélés egyszerre üzeni számomra, hogy most ne hagyjam abba és hogy azonnal meneküljek el.

2015-ben egy ismerősöm javaslatára mentem el a Budapest Pride egyik önkéntestalálkozójára, és lettem menetkísérő a 20. felvonuláson, 20 évesen. Akkor még nagyon más volt minden; többek között az Andrássyn orrfacsaró bűz terjengett, amíg várakoztunk az indulásra, aztán kordonok között vonultunk végig, és néztük az ellentüntetőket a megsárgult „Undorító a másságotok” feliratos matracukkal. Akkor még én is másmilyen voltam – zárkózott, bizonytalan, ugyanakkor már akkor is tettrekész és erős igazságérzetű. Az évek során a rendőrséggel való együttműködésünknek és a biztosítási rendszerünk fejlődésének köszönhetően a Pride egyre szabadabbá vált, a felvonulók száma megsokszorozódott, és még a matrac is eltűnt, karöltve az ellentüntetők zömével, és azt hiszem, ezzel együtt én is felnőttem, és én is szabadabbá váltam. Évről évre önazonosabb, és ezáltal határozottabb lettem, és rengeteget tanultam a szervezőcsapatban arról, hogyan van lehetőségem mind a feladataimban, mind a személyiségemben jobbnak lenni, ezzel egyidejűleg alázatosnak maradni. Viszont azzal is szembesülnöm kellett, hogy a saját buborékomon kívül milyen nehéz is érvényesülni, és egyáltalán élni LMBTQ személyként az országban. Vajon kinek lehet biztonságosan előbújni az egyetemen? Fogok-e fújjogó kommentet kapni, ha posztolom a social media felületeimen, hogy gyertek önkénteskedni? Vagy egy meredek: említhetem az azonos nemű párom keresztnevét a munkahelyemen, ha valaki érdeklődik a hétvégémről? Lehet következmények nélkül vállalni az arcom és a nevem egy országos elérésű kampányban? Sok támogatást kaptam és kapok a szeretteimtől, de még mindig előfordul, hogy – hiába vagyok bátrabb, magabiztosabb –, a rám zúduló gyűlölet és homofóbia hatására úgy érzem, a nap végén ugyanaz a szorongó és elbújni vágyó 20 éves vagyok, aki 9 éve besétált az önkénteseligazítóra.

Sok helyzetben megkérdeztem, megkérdezem magamtól, hogy megéri-e vállalni az esetleges konfrontációt és az azzal járó kellemetlen következményeket, akár egy nyilvános szerepléssel, akár azzal, hogy az ellentüntetők elé állok a felvonuláson. Nemrég, amikor éppen nagyon szenvedtem attól a helyzettől, amelyre a beszédem elején utaltam, valaki – egyébként jószándékból – azt tanácsolta, hogy inkább húzzam meg magam. Szerinte, ha nem teszem, nagyobb lesz a baj, szóval próbáljak meg megbékélni a méltatlan bánásmóddal, amit kapok, mert ha még ezt az utolsó kegyelemdöfést is kibírom, akkor ennek a körnek is vége lesz, és kész, mehetünk tovább, mindenki elfelejti a történteket. 

Tudtam, hogy ez így van, csak éppenséggel én fogok rá örökké emlékezni. 

Azt hiszem, hogy ilyen helyzetekkel sokan szembesülünk, amikor annak érdekében, hogy véget érjen a megpróbáltatásunk, csábítónak tűnik inkább engedni az igazságtalan és bántó elnyomásnak. Ilyen, amikor inkább nem fogjuk a párunk kezét az utcán, vagy ha szeretnénk is, de nem változtatjuk szivárványosra a profilképünket, nem reagálunk semmit a homofób megjegyzést tevő rokonnak a családi ebéden, hogy nehogy megróvó pillantást, beszólást kapjunk. Inkább csak vitatkozunk, mérgelődünk magunkban, hogy ez mennyire nem fair.

Sajnos ott tartunk most, hogy ahhoz, hogy valaki ki merjen állni az igazáért és konfrontálódni merjen bárkivel, nagyon sok bátorság kell. Nem gyáva az, aki inkább a némaságot, a konfliktusok elkerülését és a belenyugvást választja. Biztosan állítom, hogy a személyes határaink a legértékesebbek a jóllétünk megőrzésében. Ebbe az is beletartozik, hogy nemet mondunk a minket érő gyűlölködésre és méltatlan bánásmódra, de az is oké, ha úgy döntünk, hogy a saját magunk védelme érdekében hátat fordítunk és kilépünk a helyzetből. Pszichológusként arra bátorítom a hozzám forduló klienseket, hogy fedezzék fel a megküzdési stratégiáikat és húzzák meg a számukra biztonságos határokat.

Talán felmerült bennetek is, hogy miért csinálom mindezt, ha ennyire félek, és ilyen sok atrocitás ér azért, mert nemhogy nem hallgatok és csinálom a négy fal között, hanem kiállok és publikusan nyilatkozom. Nem tagadom, hogy ez bennem is iszonyú kettősségeket okoz. Ugyanakkor megvan a válaszom – és azért csinálom, mert biztos vagyok benne, hogy ami itt folyik, az nincsen rendben. Nem tehetem meg azt saját magammal, hogy eltűröm. Ha megalkudnék a megalázással, ami nemcsak nap mint nap váratlan helyzetekben, hanem a kormány részéről rendszinten ér engem és a közösségemet, akkor azzal magamat is bántanám, és a saját lelkiismeretemmel sem tudnék elszámolni, hogy én ezt hogyan hagyhattam. Nem felejtettem el a 20 éves önmagam, és nem engedhetem, hogy ez megtörténjen vele.

Szeretném, hogy a nap végén ebben az országban is az számítson, hogy milyen emberek vagyunk és hogyan viselkedünk másokkal, függetlenül attól, hogy melyik közösséghez tartozunk. Szeretném, hogy ne jussunk vissza oda, hogy újra hermetikus területlezárással kelljen felvonulni, és nem akarom, hogy még több embernek reparatív – úgynevezett átnevelő – terápián kelljen átesnie. Szeretném, hogy ne kelljen magasságokban és mélységekben élnünk a mindennapjainkban – mert ez a hullámzás, a szélsőség, a kettősség nagyon megterhelő és destruktív. Nem ezt érdemeljük. Ameddig előfordulhat akár egyikünkkel is, hogy meghurcolják az identitása, a származása, a bőrszíne – vagy akár az aktivistaként végzett tevékenysége – miatt, addig nem fordíthatjuk el a fejünket. 

Luxus, ha ma Magyarországon valaki úgy élhet, hogy nem küszködik a körülményeivel, nem éri az életének semmilyen területén diszkrimináció, és nem érzi magát tehetetlennek azzal kapcsolatban, hogy változtasson a helyzetén. Én ez utóbbit érzem a legnagyobb falatnak; a dermedt frusztrációt cselekvésbe átfordítani, ilyen manipulatív politikai és felhergelt társadalmi környezetben. De egyáltalán nem világmegváltásra gondolok – saját magunkért, a szeretteinkért és a mikrokörnyezetünkben lévőkért talán a legapróbbnak tűnő dolgokkal is sokat tehetünk. Odafigyeléssel, kedvességgel, vagy akár csak azzal a mondattal, hogy „itt vagyok neked”. Ezt mind pszichológusként, mind Pride szervezőként vallom.

Köszönöm ezt a díjat mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy ma az lehessek, aki vagyok – a szerelmemnek, az anyukámnak, a barátaimnak, a Budapest Pride szervezőcsapatának, a felvonulás biztosításán dolgozó projekttagoknak és önkénteseknek, valamint a támogató pszichológus és nem-pszichológus kollégáimnak. 

A beszédemet végül Nagy Szilvia, a Budapest Pride volt elnökének mondataival zárnám, amelyek a 2018-as Megnyitón hangzottak el.

„Lásd, már most mennyire bátor vagy! Szembenéztél önmagaddal, könnyeken, haragon, félelmen, kitaszítottságon, kétségbeesésen át, és mégis itt vagy. Ne hagyd, hogy bárki elvegye a legbelső bizonyosságodat, a hitedet önmagadban, még ha néha nehéz is visszatalálnod hozzá.”